Mesék/Szövegek

 

Nemes Nagy Ágnes : Az óriás zsebkendője (részlet)

 

     Egyszerre csak ott állt előtte három medve. Olyan hirtelen-váratlan, mintha a hóesésből születtek volna. Nagy, szürke medve volt mind a három, hátukon, vállukon úgy állt a hó, mint a fehér köpeny. Két lábra ágaskodtak, úgy nézték az embert. Az meg úgy megijedt, hogy térdre bukott – nem is tudta, milyen okosan cselekszik. Mert aztán elnyúlt a hóban, meghemperedett benne, s úgy maradt. A három medve megint csak közelebb jött, ott álltak szorosan az ember mellett, és nézték.
– Ember – mondta az egyik.
– Holt ember – mondta a másik.
– Medve – mondta a harmadik.
– Medve?! – mordult föl az első. – Miért volna ez medve?
– Olyan, mint mi. Szürke és fehér. Kismedve.
– Kismedve az eszed tokja! – bömbölte az első. Ezen aztán elkezdtek veszekedni, hempergették az embert le-föl a hóban (csak úgy recsegett a bordája), aztán az első odacsapott egyet a harmadik füle közé –         a másik alig bírta őket szétválasztani. Szóval nem tudtak megegyezni sehogy sem.                                                                                                               Nagy nehezen elcammogtak végre, de még messziről is hallatszott, amint föl-fölhördült az első:
– Kismedve! Még hogy kismedve!

Csukás István : Téli tücsök meséi/ részlet /

         Az ablakpárkány üres volt. Kint hullt a hó a behavazott, fehér világra,

de most nem nézett senki az ablakpárkányról.

A téli tücsöknek nem volt kedve kimászni a terepszínű hátizsák bal zsebéből, így nem is láthatta, hogy valaki bejön a szobába.

          Valaki, igen, aki nagyon hasonlított a bohócos mosolyú arcképre,

és körülnézett a szobában, és ezt mondta:

– Na, újra itthon!

Majd odament az íróasztalhoz, és ámulva nézte a jeleket a fehér papíron.

– Hát ez meg micsoda? Én biztos nem írtam! Én egészen biztosan emlékszem rá, hogy nem írtam egy sort se. Ebben nem tévedek.

Majd elolvasta a jeleket a fehér papíron, hiszen jól tudott olvasni:

 

A SZIGETRE VÁGYOM – olvasta hangosan.

– Ki vágyik a szigetre? – nézett körül csodálkozva a szobában.

Majd meglátta a terepszínű hátizsákot a sarokban, és elmosolyodott. Most éppen olyan volt, mint a bohócos mosolyú arckép a falon.

Mosolygott még egy ideig, mint aki mindent tud, még azt is, hogy ki írta a fura jeleket a fehér papírra!

Felállt, és óvatosan a terepszínű hátizsákhoz ment.

Belenézett, de nem látott semmit, majd belekukkantott a bal zsebbe, és újra elmosolyodott.

A téli tücsök mélyen aludt a bal zsebben.

A bohócos mosolyú orrát megcsapta a gyengülő zsályaillat.

– Szervusz, tücsök pajtás! – suttogta leguggolva a terepszínű hátizsák mellé. – Örülök, hogy itt vagy, és nagyon sajnálom, hogy egyedül hagytalak. De ne félj, most már nem leszel egyedül! Ami pedig a szigetet illeti, én is nagyon vágyom a szigetre. És ígérem, hogy tavasszal kimegyünk együtt. Ígérem! Hallod?

Azzal kiegyenesedett, a fehér papírt kicsavarta az írógépből, és rátűzte a terepszínű hátizsákra, hogy el ne felejtse: ott alszik a tücsök, akit tavasszal ki kell vinni a szigetre!

– Aludj szépen, tücsök pajtás! Aludj tavaszig!

A téli tücsök hallotta-e a bohócos mosolyú suttogását? Én biztos vagyok benne, hogy hallotta, mert álmában elmosolyodott, és többé nem mászott ki a terepszínű hátizsák bal zsebéből, aludt tavaszig, szépen, nyugodtan, mélyen, hiszen megígérték neki, hogy kiviszik a szigetre!

 

 

Gárdonyi Géza: A cinege

 

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakokat jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából; a fülükre is ráhúzták a sapkát, és kék orral, könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.

Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe.

Az ablaktól néhány lépésnyire van egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett.

- Istenem! - kiáltott fel Juliska. - Meghalt?

- Ki halt meg? - kérdezte Mariska.

- A kis madár. Megfagyott szegény.

Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte a szobába.

Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, azután felröppent.

A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele. A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.

Végre megfogták, és beletették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege!

Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett.

Mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.

Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.

A leányok örvendezve állották körül.

- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!

És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról?

Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.

Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék. A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült gondolkozva, szótalanul.

- Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.

- Jaj, ne eresszük el - felelte Mariska -, ki énekel akkor nekem?

- Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked; nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka.

- Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon!

De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törölgette a szemét.

- Isten áldjon, kis madár - mondogatták a kendővel integetve.

- Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohasem hallom többé a te szép éneklésedet.

Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak ismerős madárdal hangzik az ablakon át.

Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

 

Borsi Darázs József: Két fürt szőlő

 

Sok-sok éve annak, hogy Balzsam Ferkó barátom helyett egyszer én őriztem a kisbadacsonyi urasági szőlőskertet. De akármilyen régen történt, mégis úgy emlékszem rá, mintha tegnap üldögéltem volna a zizegő szalmán ott a kövidinkák, saszlák, sárfehérek, bakatorok, oportók, rizlingek között. Venyigekötegeket támasztottam egymáshoz úgy, hogy a kutyám meg én bebújhattunk alá, onnan tekingettünk széjjel a teliholdas őszeleji éjszakába. Ha fáztam, olyan tüzet sikerítettem ott a szőlőhegyen, hogy a lángcsóvák csúcsán libegve reszkettek a csillagok.

         Még szebbek voltak tán a hűvös reggelek. Onnan, a hegytetőről

a keszthelyi templomtorony karnyújtásnyira látszódott.

         Egy szép napon a kutyám észrevette, hogy valami élőlény surran a szőlőtőkék között. Kaptam a furkósbotot, futottam a kutyám után.

Hogy féltem-e? Egy kicsit. De azért nem maradhattam szégyenben a kutyám előtt, hát nagyot ordítottam:

- Megvagy, tolvaj! Ne mozdulj, mert különben halál fia vagy!

Csend, nem felelt, nem mozdult senki.

- Hová bújtál, de hová, te! Ha azonnal ki nem bújsz, lesújtok rád!

         Ekkora fenyegetéstől persze, hogy megijedt a tolvaj, és előbújt. Hét-nyolc esztendős cigánylány, a haja, a szeme koromfekete. Ismeretem én jól ezt a tolvajt, azt is tudtam, hogy Reginának hívják. Csudamód tetszett nekem a neve, de ő maga is, pedig rongyos volt. A vándorcirkuszban láttam Reginát, épp előző este. Ott kötélen táncolt, most meg szőlőt akart lopni…

         Mit tegyek vele? Csak néztem rá. Az igazi csősz el szokta venni a tilosba tévedt lányok, asszonyok kendőjét. Tán én is vegyem el a kendőt Reginától? Azt a rongyosat?

- Hát én most mit csináljak veled?- kérdeztem tőle magától.

- Engedd, hogy egyek egy kis szőlőt, aztán elszaladok- felelte.

         Rám nézett azzal a csudaszép szemével. Én meg, de a kutyám is egészen megszelídültünk tőle. Körülnéztem, aztán saját kezűleg vettem le a két legszebb szőlőfürtöt, és odaadtam neki. Hadd egyék ez a kis kötéltáncos, ha egyszer éhes!

         Meg se köszönte, mindjárt lecsípett volna a szebbik szőlőfürtből egy szemet, de akkor előbukkant a vincellér. No, most lesz nemulass, Reginának, de nekem is! Ahelyett, hogy őrizném, még osztogatom az uraság szőlőjét!

         Hanem Regina megmentett mindkettőnket. Mint a kiscica, úgy ugrott fel a léckerítésre, és úgy szaladt végig rajta, mintha csak gyalogút volna mezítelen kis talpa alatt. A vincellér csak eltátotta a száját, nézte azt a kis cirkusztündért, amíg el nem tűnt a szemünk elől.

         Aztán eloldalgott, nem szólt, nem szidott meg. Miért is? Két fürt szőlőért cirkuszi mutatványt láttunk. Megérdemelte az a kislány azt a két szép fürtöt. Még most is örülök, hogy akkor, réges-régen, gyerekkoromban a legszebbeket adtam neki.